Improvizáció a színművészetben

Ha pontosan meg szeretnénk fogalmazni, mit is jelent az improvizáció, nehéz dolgunk van, kevés fogódzót találunk, amibe kapaszkodhatnánk a definíció megfogalmazása alkalmával. A Magyar Értelmező Kéziszótár is csak néhány szóval jelzi, hogy spontán megnyilvánulás, az adott pillanatban történő rögtönzés, olyan folyamat, mikor valaki egyszer csak előkészület nélkül valamit előidéz. Így említésre kerül a színház is, amikor egy színész önkényesen a színdarab szövegébe betold, változtat rajta, spontán előre nem számított módon megnyilvánul. Hatházi András-Attila szerint a szűk megfogalmazás ellenére a színészi alkotás egyik alapvető eleméről van szó. Az ókoriak elmondása szerint a tragédia és a komédia is rögtönzéseken alapult. Az improvizálás élesztette fel a színházat a középkorban és fejlesztette tovább egészen a commedia dell’arte-ig. Bár félve, de talán azt is feltételezhetjük, hogy a rendező feladatainak félreértelmezése gátolta ezt a folyamatot. Tény azonban, hogy az improvizációt mostanában, pár évtizede kezdték újra használni. Itthon pedig még napjainkban is csak néhány színháznál. Pedig a színészi alkotás legfőbb eleméről van szó, a lényegi, és nem a formai megközelítésről.
Hatházi szerint „az improvizáció nem végcél, hanem eszköz. Állapot. Fokozott jelenlét, egyszerű, természetes és ez által könnyed befogadása a világegyetemnek. Az improvizáció a szellem és a lélek játékos edzése, és mint ilyen a személyiség mondhatni stílusos formálója.”(Hatházi András-Attila 2003.,56.o.)
Az improvizáció sokak szerint inkább pszichológia, mint szakmai gyakorlat, feltéve, ha kizárólag lelki nyavalyáink előbányászására használjuk. A színművészetben az improvizáció önmegismerés, önmagunkkal való szembesülés, az emberi lélek világának megismerése és elfogadás a majdani színpadi alkotásokban. Az improvizáció csak a folyamat megélése közben, a spontán cselekvés pillanatában ismerhető meg, érthető, és sajátítható el.